„Midőn egy összetartó közösséget építünk, joggal léphetünk a Mindenható elé, kegyelmébe és áldásába ajánlhatjuk magunkat.” [„Indem wir eine so verschworene Gemeinschaft bilden, können wir mit Recht vor den Allmächtigen treten und ihn um seine Gnade und seinen Segen bitten.“] – Ekképpen áll előttünk egy közösségelvű társadalom eszménye. Gulyás Szilárd barátunk írása.
Önmagában mindez ártatlan dolognak tetszik. Ám ha tudjuk, kitől származik az idézet, már másképp gondolhatjuk. Az ő arcképe díszít egy érmét. Az érme felirata: „Du bist nichts, dein Volk ist alles“ – jelentése: „semmi vagy, a néped minden“. Az ám. Csakhogy hogyan lehet ott értékes a közösség, ahol az egyéniség nem ér semmit? A közösséget összetartó eszme fontosabb volna az embernél? A XX. század önkényuralmai pontosan ilyen szélsőséges közösségelvűségen nyugodtak.
A hullám egy ilyen közösségnek a problémáját mutatja be. Folyamatként, hogy miként szervezhető meg egy szélsőségesen közösségelvű önkényuralom. A diákok persze legyintenek: á, mi már vagyunk elég felvilágosultak ahhoz, hogy ilyesmi ne történhessen meg korunkban. Wegner tanár úr bebizonyítja, igenis lehetséges.
Fontos körülmény, hogy a film szereplői, a diákok jártasak a színjátszásban. Érzékelik játék és valóság különbségét tehát. Amikor belevágnak a rendhagyó társadalomismeretórába, tudják, amit csinálnak, az valóságos. Nem kapnak szövegkönyvet, se más előírást, miként viselkedjenek. Egyenként olyan döntéseket hoznak majd, ami a közösség egészének életét érinti. Egyszóval politizálnak. Wegner jelentéktelennek látszó apróságokban fegyelmezni kezdi őket. Álljanak fel, ha beszélnek. Vagy különben? – teszi fel a kérdést a rebellis lány. Következmény nincs, mégis a többség feláll. Idővel a fegyelmezés más területekre is kiterjed. Illetve megjelenik (spontán módon) a szankció. Aki nem lép egyszerre… azt bizony kitaszítja magából a közösség. Wegner végső céljai felől nézve jószándékú, tanító-nevelő jellegű manipulációval létrehoz egy csoportot, melynek tagjai egy rugóra, azonos logika mentén gondolkodnak. A Hullám fennállása idején elfeledteti velük, hogy politikai döntéseik a valóságot formálják, a döntések súlyát, a felelősséget ők viselik a történtekért. Az egyenruha vagy a jelvény megválasztása önmagában jelentéktelen dolognak tűnik. Ám mégsem az: igenis, egy ilyen apróságnak, mely a közösség életét formálja, szintén súlya van. Amikor az életünket éljük, az mégsem színészkedés. A szerepeknek való megfelelni vágyás ezt feledteti el a diákokkal.
Hogyan éri el mindezt Wegner? Avagy hogyan csináljunk (kísérletképpen) önkényuralmat? Először is végy egy embert, akit egy csoport tisztel, és elég karizmatikus ahhoz, hogy vezető lehessen. Reinhard Wegnert tisztelik a diákjai, tudásáért, szabadszelleműségéért, közvetlenségéért, és bizonnyal a jelleméért is. Ez a tisztelet merőben önkéntes a diákok részéről, Reinhard nem várja el tőlük. Még kevésbé követeli meg a tiszteletüket. Pusztán kivívta a tehetsége által. Mégis, amint ez elő szokott fordulni, diákjai úgy tekintenek rá, a tisztelt tanár úrra, mint a hatalom birtokosára. (Holott csak annyi hatalma van jog szerint, mint bármelyik másik középiskolai tanárnak.) Nem tehetné meg, hogy korlátozza diákjai öltözködési szokásait, mozgásszabadságát, a gondolkodásukat. Mindez kirívó, hiszen egy különösen szabad szellemű elit gimnáziumban játszódik a történet. (Lásd: a normális az, hogy tegezik és keresztnevén szólítják a tanárt.)
Mégis, a diákok minden szavát feltétel nélkül elfogadják, parancsnak tekintik. Pedig nem szánja annak. A kísérlet során felhasználja a képességei által a diákok előtt elért tekintélyét – de nem él vissza vele. Megtehetné, mint minden szabályos diktátor, ám Reinhard szándéka éppen az, hogy az autokrácia megvalósításához nem él ilyen eszközökkel. Demokratikus alapokon indítja el a Hullámot. A közösség tagjainak választására bíz némely kérdéseket. A Hullámba való belépés is teljességgel önkéntes. Egyik fiú él is ezzel a lehetőséggel. Utóbb mégis belép – de csupán a kortárscsoport nyomására. Tart attól, hogy különben kinéznék a barátai, ez az egyetlen oka. Wegner, mint a Hullám szellemi atyja, csupán javaslatokat tesz a közösség működésére – az egyenruhára, egy jelképre, a suli utáni közös időtöltésre. „Csupán” javaslatot. Illetőleg érveket is hoz fel olykor közösségelvű álláspontja mellett. Az iskolában, mint az a film elején kiderül, bevett gyakorlat a tanórai vita. Tanár és diák ütköztethet érveket egymással moderált körülmények között. És a logikusabb érvet fogadják el közös megegyezéssel. A Hullám kapcsán elmaradnak a viták. Reinhard pedig nem nyomja el a kezdeményezéseket. A diákok mégis azonnal elfogadják javaslatait, vélhetően éppen az iránta való tiszteletből. Hisz korábban megbízhattak benne, és ő nem is élt vissza ezzel a bizalommal. Elfogadják, és nem kérdeznek vissza, mire jó mindez, milyen célt szolgál. A diákok alakítják ki magukban azt a képzetet, hogy a Hullámon belül más szabályok érvényesek, mint különben. Az ő tiszteletük fordul tekintélytiszteletbe.
Reinhard nem tekintélyelvű, világosan kitetszik, hogy ez a szerep nem is áll jól neki. Bizonytalanul játssza a vezetőt, erőszakosnak akar látszani, de lenni meg nem, keresi a határokat. A diákok kiindulási alapja az, hogy Reinhard tudja, mi a jó, az ő érdeküket tartja mindenkor szem előtt, ezért elfogadhatók a javaslatai megkérdőjelezés nélkül. Csakhogy ez felfüggesztődik Reinhard játéka idejére. A diákok alakítják ki viselkedésükkel azt a képzetet, hogy a Hullámban más szabályok érvényesek. És aki máshogyan tesz, az nem való a Hullámba – kirekesztik a közösségből. Nem kérdezik, mire való, milyen célt fog szolgálni a közösségelvűség. Ők a hangulat miatt élvezik a helyzetet. Megtapasztalják a szoros összetartozás érzését, egyfajta kirekesztő jellegű testvériséget. (Lásd: a fiúk megverik azt, aki egy hullámos tagtársukkal kötekedik. Holott korábban nem is voltak védencükkel barátságban.) Nem érvek, hanem érzelmek miatt döntenek úgy, ahogyan.
A Hullám szabályához fog tartozni az, amit Wegner nagyon finom manipulációval csak sugall számukra: hogy az egyéniség felesleges ott, ahol a közösség ereje működik. Az osztály valóban dübörög, erőt képvisel, amikor együtt van.
A döntések súlya mellett még egy dolgot feledtet el velük Reinhard, ha ugyan tisztában voltak vele: a szabadság mibenlétét. Mert tegyük fel a kérdést, ki mozgatja a Hullámot, kinek az akarata irányítja a diákok által képviselt erőt? Bizony nem ők maguk. Ez az egyik legsúlyosabb, a történetben kimondatlan szál. Nem is Reinhard. És még csak nem is az osztály „vezérbikája”. Egy eszme, egy primitív logika mozgatja itt a szereplőket. Az egyéniségek fokozatosan eltűnnek. Öntudatlanul, mégis teljességgel önként mondanak le szabadságukról. Talán azért is, mert megszokták, normális körülmények közt szabadságuk útjába nem gördül akadály, nem kell azt kivívniuk minden egyes alkalommal. Az egyéniség elvesztése viszont annál meglepőbb. Hiszen a film elején láthattuk, mennyire sokszínűek a diákok, egyenként is, együtt pedig még inkább. (Van, aki vízilabdázik, más hangszeren játszik, harmadik a színpadon gyakorolja magát, vagy az informatikában ügyes.)
A film végére pedig egészen elszürkülnek, bezárkóznak. Egyetlen dolog foglalkoztatja csak őket: a Hullám, a mozgalom. (A színdarab szereposztását is ennek jegyében alakítják át.) A Hullám pedig nem marad meg önmagában, hanem tovaterjed: hatással lesz iskolai életükre, és az iskolán kívüli tevékenységükre is rányomja bélyegét. Kontrollálhatatlanná válik – Reinhard kísérlete itt siklik ki a tervezettől.
Ő különben is abban bízik titkon, hogy a Hullám csúfos kudarc lesz, el sem tud indulni igazában. Az arcukat és szabadságukat vesztett diákok a közjó bűvös eszméje alá rendelik magukat. És a közösség imaginárius érdeke miatt szabálysértésekre ragadtatják magukat (graffitizés), sőt, erőszakot követnek el akár még saját hullámos társaikon is. Egymásra kényszerítik a Hullám szélsőségesen közösségelvű logikáját. És bezárkóznak. Úgy fogják fel, hogy mindenki „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Korábban ez sem volt jellemző rájuk. Alapvetően együttműködőnek tekintették a környezetet, amelyben élnek. A Bryan élete c. filmben van még egy jelenet, ahol megkapó tömörséggel ábrázolják az önálló akaratukat vesztettek tömegét. Itt Bryan hívei kórusban mondják, „mi egyéniségek vagyunk”. Egyszerre bólintanak, együtt lépnek, ugyanúgy gondolkodnak. Mindez rávilágít arra a roppant problémára, hogy egyéniségnek lenni, egyéniségnek megmaradni nehéz. – A szabadság egy fokát jelenti.
Máskülönben közösségelvűség (kollektivizmus) és egyéniségközpontúság (individualizmus) megférnek egymás mellett. Aki szembeállítja őket egymással, az valószínűleg túlhajtja azt, amelyiket képviseli közülük. Lehetséges összetartó közösséget formálni – melyben mégsem erőszakolják meg az egyéniséget. A szabadság szeretete párosulhat a közösségért való felelősségérzettel – sőt, a kettő együttesen az egészséges igazán. Legjobban az antik görögség (közelebbről Athén) és a harmadik évezred Japánja szemlélteti ezt.
Egy kitérő kérdés: miért hal meg a fiú? Mert nincs egyénisége. A Hullám azt mutatja meg neki, hogy lehet egy olyan közösségben is élnie, amelyben nem az egyéniség, hanem a parancsoknak való hűség, a megfelelés, a fegyelem a legfontosabb. Emiatt lesz ő utolsóból az első. Tudatára ébred, hogy a normális kerékvágásba való visszazökkenéssel utolsó lesz. Korábban ugyanis nem tapasztalta magát mellőzöttnek. Nem volt különben élhetetlen fiú. Csak problémái voltak a családjában, amelyekből kinőhetett volna. Kaphatott volna segítséget, amennyiben felszínre kerülnek idejében a problémái.
Némely értelmezések szerint korunk jelenségei párhuzamba állíthatóak a filmben látottakkal. Eszerint a nemzeti együttműködés (az összetartó közösség) álokával az erőszak és a megfélemlítés rendszerét építhetik bárhol a világban. Anélkül, hogy észrevennénk és zavarna minket. Mert mégsem vagyunk kellően felvilágosultak. Ez is egy értelmezési lehetőség.
Gulyás Szilárd
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése