Karinthy Frigyes „Előszó” című verse kezdődik így: „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Jancsó (és sok hazai kortársa) filmjei hasonlóképpen határozzák meg magukat: nem beszélhetnek 56-ról, nem beszélhetnek saját koruk legnagyobb hazai problémáiról, ezért korábbi, főleg magyar történelmi témákon keresztül mondják el mindazt, amit saját koruk körülményei között nem mondhatnának el. Furcsa világ Jancsó ilyen tematikájú filmjeinek világa. Szöllősi János előadásának szerkesztett változata a Nagy Attila Filmklub megnyitójáról.
Sziasztok – üdvözlök mindenkit ezen a szép estén!
Szöllősi Jánosnak hívnak, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarának negyedéves hallgatója vagyok, történelmet és társadalmi tanulmányokat tanulok, de hallgattam filmtörténeti előadásokat is. Nagy filmkedvelőként e filmklub szervezése mellett részt veszek a szegedi öthalmi diákkollégiumban egy ehhez hasonló jellegű kezdeményezésben is. Igaz, pesti és szegedi illetőségű vagyok, de mégis mind aktívabban szeretnék részt venni a félegyházi filmklub szervezésében, a vetítések lebonyolításában, amelynek ügye iránt egyébként az Eszik Bence barátom és csoporttársam által mutatott lelkesedés fertőzött meg.
Reméljük lelkesedésünk másokra, így rátok is átterjed majd, és minél többen jöttök majd el megnézni ezeken a csütörtök estéken egy-egy jó filmet és megbeszélni a látottakat.
Ki is pontosan az a Jancsó Miklós, aki 30 nagyjátékfilmjével és összesen 24 rövid-, tévé- és dokumentumfilmjével, valamint a filmrendezők között is rendkívüli aktivitásával (1951 óta folyamatosan rendez és 2005 óta két filmjét is bemutatták, köztük idén az Oda az igazság!-ot) óriási életművet tudhat maga mögött?
Furcsa világ Jancsó ilyen tematikájú filmjeinek világa.
Hogy Jancsó végül hajlandó-e feloldani a filmjeiben megjelenő hihetetlen feszültséget azok végén, az a Szegénylegényekből is ki fog derülni – nem lőném le előre a poént. Annyi mindenesetre biztos, hogy ő sosem idealizál és soem szépít.
Szöllősi János
Szöllősi Jánosnak hívnak, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarának negyedéves hallgatója vagyok, történelmet és társadalmi tanulmányokat tanulok, de hallgattam filmtörténeti előadásokat is. Nagy filmkedvelőként e filmklub szervezése mellett részt veszek a szegedi öthalmi diákkollégiumban egy ehhez hasonló jellegű kezdeményezésben is. Igaz, pesti és szegedi illetőségű vagyok, de mégis mind aktívabban szeretnék részt venni a félegyházi filmklub szervezésében, a vetítések lebonyolításában, amelynek ügye iránt egyébként az Eszik Bence barátom és csoporttársam által mutatott lelkesedés fertőzött meg.
Reméljük lelkesedésünk másokra, így rátok is átterjed majd, és minél többen jöttök majd el megnézni ezeken a csütörtök estéken egy-egy jó filmet és megbeszélni a látottakat.
Minden nézőpontra kíváncsiak, minden látásmódra nyitottak vagyunk – örömmel várunk minden kérdést, észrevételt, hozzászólást.
Most, vagyis első alkalommal Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjével kapcsolatban.
Most, vagyis első alkalommal Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjével kapcsolatban.
Ki is pontosan az a Jancsó Miklós, aki 30 nagyjátékfilmjével és összesen 24 rövid-, tévé- és dokumentumfilmjével, valamint a filmrendezők között is rendkívüli aktivitásával (1951 óta folyamatosan rendez és 2005 óta két filmjét is bemutatták, köztük idén az Oda az igazság!-ot) óriási életművet tudhat maga mögött?
Talán azt mondhatnám, hogy egy olyan művész, aki egész életében vállalta a saját világnézetét, aszerint élt és aszerint készített filmeket – soha nem hallgatott másokra (legfeljebb állandó szerzőtársára, a híres íróra, Hernádi Gyulára).
Filmjeinek többsége elsősorban a hatalomról, a hatalom és az egyes ember viszonyáról, az elnyomás emberekre gyakorolt hatásáról szól, s jelentős részük egy olyan korban született, amikor Magyarországon sem lehetett arról szabadon beszélni, hogy az élet szinte minden területén döntő befolyással bír (akkor éppen) az államszocializmus diktatórikus nyomása, cenzúrája.
Karinthy Frigyes „Előszó” című verse kezdődik így: „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Jancsó (és sok hazai kortársa) filmjei hasonlóképpen határozzák meg magukat: nem beszélhetnek 56-ról, nem beszélhetnek saját koruk legnagyobb hazai problémáiról, ezért korábbi, főleg magyar történelmi témákon keresztül mondják el mindazt, amit saját koruk körülményei között nem mondhatnának el (ilyen alkotása a rendezőnek pl. a Csend és kiáltás, a Még kér a nép, az Allegro Barbaro, vagy a Magyar Rapszódia).
Furcsa világ Jancsó ilyen tematikájú filmjeinek világa.
Nincsenek hősei, tájai kietlenek, kopárak, emberei szikárak és kevésszavúak. Minden egyes díszletelem, sőt, minden egyes fa az elnyomás eszközeként jelenik meg, az emberekről pedig már testtartásuk, mozdulataik alapján megállapítható, hogy melyik gyilkos és melyik áldozat.
Hogy Jancsó végül hajlandó-e feloldani a filmjeiben megjelenő hihetetlen feszültséget azok végén, az a Szegénylegényekből is ki fog derülni – nem lőném le előre a poént. Annyi mindenesetre biztos, hogy ő sosem idealizál és soem szépít.
Újabb, különösen az 1998-as És lámpást adott a kezembe az úr Pesten című mozija után készült filmjeiben sem teszi ezt, amelyek közül egyet-kettőt talán ti is ismertek, habár azok már másról és másképp szólnak, mint a korábbiak – hogy miről, azt kitűnően illusztrálják, az ezekben az opuszokban megjelenő Kispál vagy Belga számok is.
Sok mindenről lehetne még beszélni Jancsóval kapcsolatban, de én most mégsem bocsátkoznék részletekbe, mert az életművéből különösen azokat a vonatkozásokat próbáltam kiemelni, amelyek a Szegénylegényekre is jellemzőek. A Szegénylegényekre, amelynek mostani vetítésével az egyébként jövőre kilencvenedik életévébe lépő rendező, és a benne szereplő Nagy Attila előtt is tisztelgünk.
Szöllősi János
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése