10 óra 45 perc: a németek elfoglalták az 1. számú erődöt.

10 óra 55 perc: visszavonultunk a harcálláspontra.

11 óra 10 perc: a németek ellenállás nélkül elfoglalták a 2. számú erődöt.

11 óra 20 perc: ellentámadást indítottunk a jobbszárnyon.

11 óra 30 perc: megjött a parkőr, és hazazavart mindenkit.

Többé-kevésbé ezzel a nagy szakállú viccel lehet összefoglalni a nagynevű filmrendező régóta várt opusát (eposzát?). Ami szomorú talán (már akinek), hogy e megállapítás nemcsak a műalkotás tartalmára vonatkozik, de a mondandójára is. Na de a kiállítás, vethetné ellen bárki. Kétségtelen, ha hihetünk a híreknek, drágába került a mulatság, Rómában fölépítették (miből-miből, hát nem kőből és habarcsból) a korabeli (a XIX. század második felének az eleji) New Yorkot, és jó sok statisztát is mozgattak benne.

Nincs is itt becsapva senki: minden az, ami, sőt: minden az, aminek látszik, díszletek a díszletek, statiszták a statiszták. Nem lett volna baj, ha a majd´ háromórás filmidő alatt erről azért meg bírunk feledkezni.

Hogy ez nem sikerült, annak az oka nem feltétlenül ötlik a szemünkbe rögtön. Annál is inkább, hiszen egy nagyon is régóta regnáló irány új darabjával nézünk farkasszemet. Ez a marha nagy és felette demokratikus ország bizony vérben és mocsokban született - valóban (kb. száz filmből) ismerős gondolat, egészen érdekes dolgok is vászonra kerültek már e szerint.

Scorsese receptje sem eleve elvetendő: megteremteni a megfelelő környezetet, s abban a szereplők csináljanak úgy, ahogy az amerikai filmekben szokás. Ilyen hozzáállásból is született már nézhető mozidarab. De nem csak a hiteles miliő hibádzik, a hősök ténykedése sem az igazi: ölni ugyan ölnek, talán többször is, mint muszájna, nagy szavakat is mondanak mindgyakran, hogy a szemöldökrángatásról most ne is beszéljünk, mégis tisztán látszik, fogalmuk sincs róla, hogy kik ők és hova is keveredtek. Talán, ha valaki annál is többet gondol felőlük, hogy az ír verekedős népség, és hajlamos felekezeti hovatarozás mentén kifilézni partnereit. De ők már csak ilyenek, így kénytelenek hosszú-hosszú órákon át különösen nehéznek látszó tárgyakkal rendületlenül barackolni egymást. Nem könnyű elfoglaltság ez, nem is csoda, ha hamar belefáradnak, megengedő becslés szerint a filmidő derekán. Utána jobbára csak arra várnak, hátha őket is felnégyeli végre valaki, hogy mehessenek zuhanyozni, persze munkás dolog az is, hiszen a maszk-smink szakosztály láthatóan föl akart nőni a feladathoz.

De ez Scorsese baja is, belefáradt alighanem, csak mindőjük közül ő legelőször, még a forgatás előtt. Mire fölépítette (papírmaséból, hát mi másból) azt a nagy ronda várost, elment a kedve az egésztől - ennél nincs jóindulatúbb megfejtés.

Látjuk most is számos vesszőparipáját, de nem vágtatnak, csak megjelennek, megvárják a katalógust, aztán elillannak.

Mindennek fényében a mű befejezését akár önironikusnak tekinthetjük: az alsó kutyák (a rendező mindenkori kedvencei), akármennyit is tettek egy nagy és nemes ügyért, mindig névtelenek maradnak, s a másodpercnyire közvetlen utókor is fütyöl rájuk, de földben porló csontjaik összekeverednek a felhőkarcolók alapjait képző betonnal, s ők tartják (talán a vállukon, vagy ahogy sikerült) ezt a szép új világot.

Hogy mi a fene lehet az a nagy ügy, a mozi azt meg nem mondja nekünk, nyilván azért, mert az az általános műveltség szerves része alighanem, azt meg szokjuk már meg, hogy az olyat nem a plázákban osztják. Így talán csak az egyén boldogulása marad, az sem egy utolsó dolog.

Sajnos Scorsese eközben nem magára gondol, hanem sokkal inkább azokra, akik körülveszik. Azt ne is föltételezzem, hogy esetleg azokra, akik nézik a dolgait. Előbbiek viszont meg is érdemlik, ha voltak olyan mamlaszok, és nem mertek szólni a főnöknek, hogy majsztrókám, ezt azért nem kéne, borítsa csak őket a feledés megszolgált homálya.

Scorsesét meg aki akarja, szeresse továbbra is - másért. Miért?